A barát

Az első szombat

2013 tavaszán Dénes elment horgászni.

Aladárral ment, aki tizenkilenc éves koruk óta a barátja volt, és aki életében összesen kétszer fogott halat, mindkétszer véletlenül.

Dénes este fél tízkor ért haza, és azt mondta, hogy jó volt.

Ez igaz is volt. Csak nem a horgászatra vonatkozott.

A visszatérő apróság

Innentől a szombat szombat lett.

Nem minden szombat. Havonta kettő, néha három. Bori ezt nem számolta, mert a fodrászüzletben szombaton van a legtöbb munka, és aki délelőtt tizenegy fejet mos, az este nem tart nyilvántartást.

Bori egyébként örült is neki.

– Menj csak, legalább kimozdulsz.

– Hát, az Aladár erőltette.

– Persze.

Aladár egyáltalán nem erőltette. Aladár a szombatokon otthon ült, és várta, hogy csörögjön a telefon.

A kérés

A kérés minden alkalommal ugyanúgy hangzott el. Előre. Külön. Telefonon.

– Ha kérdezi, nálad voltam.

– Dénes.

– Nem kell mondanod semmit. Csak ne mondj mást.

– És ha rákérdez, hogy mit csináltunk?

– Kártyáztunk.

– Nem tudok kártyázni.

– Akkor tanulj meg.

Aladár megtanult ulti helyett egy másik játékot: azt, hogy nyolc percig telefonon beszélgetni valakivel úgy, hogy közben egyetlen igaz mondatot sem mond.

A szabályalkotás — a füzet

Aladár körülbelül fél év után jött rá, hogy baj lesz.

Nem lelkiismereti baj. Logisztikai.

Mert Bori kedves ember volt, és a kedves emberek visszakérdeznek. „És a múltkor melyik étterem volt az?” „Nem az volt, ahol a Dénes elhagyta a sapkáját?” „Az Zalaegerszeg volt vagy Szeged?”

Aladár ekkor vett egy kockás füzetet.

Beleírta a dátumot és a városnevet. Semmi mást.

A füzet célja nem a bűn volt. A füzet célja az volt, hogy a történetek ne mondjanak egymásnak ellent.

Ez a különbség egyébként a bíróságot nem szokta érdekelni. Csak a füzet vezetőjét.

Az ellenintézkedés — a nagy naptár

Bori 2015 januárjában felakasztott a hűtőre egy nagy éves naptárt.

Azt mondta, azért, mert a gyerek úszásedzéseit nem lehet fejben tartani.

Ez félig volt igaz. A másik fele az volt, hogy Bori már érzett valamit, de nem tudta megnevezni, és amikor egy nő nem tud megnevezni valamit, akkor általában elkezdi beírni egy táblázatba.

A naptáron piros filccel voltak az edzések.

Kékkel a szállítói időpontok.

És volt egy harmadik szín, egy zöld pötty, amiről Bori azt mondta, hogy „az csak olyan”.

A zöld pötty a szombatokat jelentette.

Két nyilvántartás futott tehát párhuzamosan ugyanarról a házasságról, két különböző lakásban, két különböző ember kezével.

Egyikük sem tudott a másikéról.

A megtorlás — a vacsorák

2017-től Bori sűrűbben kezdte hívni Aladárt vacsorázni.

Nem gyanúból. Vagy nem csak abból.

Aladár volt az egyetlen ember, aki mindig tudta, merre járt Dénes, és Bori úgy érezte, hogy amíg Aladár ott ül az asztalnál, addig rendben van a világ.

Aladár tizenegy éven át minden ilyen vacsorán evett.

Legalább annyit lehet a javára írni, hogy nem ízlett neki.

– Aladár, te lefogytál.

– Sok a munka.

– Egyél még.

– Köszönöm, nem.

– Aladár. Egyél még.

Aladár evett még.

A digitális eszkaláció

2019-ben Aladár bejelentette, hogy nem csinálja tovább.

Ez volt az egyik kilenc alkalomból, amikor kérte Dénest, hogy mondja el az igazat. A kilencből ez volt a leghatározottabb.

Dénes ekkor felhozta neki, hogy tizenkilenc éves korukban mit vállalt el helyette.

Nem részletezzük. Aladár elsápadt, és csinálta még öt évig.

Innentől viszont változott a füzet.

Az első füzet kockás volt.

A második is.

A harmadik már spirálos, mert abban lehet lapozni.

A negyedikbe Aladár tárgymutatót készített, hátulról előre, városnevek szerint.

A barátság ekkor már gyakorlatilag megszűnt.

A nyilvántartás azonban tovább élt.

A kommunikáció összeomlása — a tor

2024 novemberében meghalt Bori édesapja.

A toron mindenki ott volt, aki számított, és Aladár is ott volt, mert ő is számított.

Bori a konyhában mosogatott. Aladár bement, hogy segítsen.

– Ne, hagyd, majd én.

– Bori.

– Mondom, hagyd.

– Bori, tizenegy éve.

– Mi tizenegy éve?

És Aladár elmondta. Nem szépen. Nem előkészítve. Egy kihűlt pogácsástál mellett, tizenegy év után, negyven másodperc alatt.

Bori nem sikított, és nem ejtette el a tányért. Ezt később sokan számon kérték rajta.

Bori csak annyit kérdezett:

– Te hoztad a tortát.

– Én.

– Minden évben te hoztad a tortát.

– Igen.

– Akkor most menj haza.

A jogi konfliktus

Bori három héttel később beadta a bontókeresetet.

A keresethez csatolni akarta a füzetet is, amit Aladár önként adott át, lefűzve, gumigyűrűvel.

Az ügyvédje elmagyarázta neki, hogy ez nem az a per, ahol ennek jelentősége lesz.

Bori azt mondta, hogy akkor is.

Az ügyvéd bólintott, mert az ügyvédek ezt a mondatot naponta hallják, és tudják, hogy a „akkor is” az a pont, ahol a per drágulni kezd.