A híradó után

A rend

Éva és Imre huszonnégy éve házasodott össze Keszthelyen. Két gyerek, egy sorházi lakás, egy közös autó.

És egy vasárnap esti rend.

Híradó, aztán hálószoba. Ebben a sorrendben. Huszonegy éven át.

A rendet senki nem találta ki. Kialakult, ahogy a rendek szoktak: valaki egyszer csinált valamit, a másik nem szólt, és ebből lett hagyomány.

A hagyomány pedig az a dolog, amit már nem kell megbeszélni.

Ez a hagyomány legnagyobb előnye.

És egyben az egyetlen hibája.

A tea

Minden vasárnap, a híradó előtt, Éva megkérdezte:

– Kérsz teát?

Imre azt mondta, hogy kér.

Huszonegy éven át.

Ez a mondat végül a per legfájdalmasabb tétele lett, pedig egy teáról szólt.

A harmadik év

Éva a harmadik évben elmondta a nővérének, hogy vasárnap esténként nem érez semmit.

A nővére azt felelte, hogy ez a legtöbb nőnél így van, és hogy ne rontsa el egy jó emberrel a dolgot.

Éva megköszönte a tanácsot.

Aztán huszonegy éven át nem szólt senkinek.

Álljunk meg egy pillanatra ennél a mondatnál, mert ez a lavina első hógolyója. Nem a hálószobában indult el. Egy konyhaasztalnál, egy nővér szájából, harminc másodperc alatt.

A tizenkettedik év

Egy este, a sötétben, Éva megszólalt:

– Beszélhetnénk? – Holnap. – Jó.

Ennyi.

Imre később így fogalmazott: „Másnap kellett volna szóba hoznom, de reggel volt, és reggel az ember nem beszél ilyesmiről.”

Este sem hozta szóba.

A következő vasárnap sem.

Kilenc év telt el.

Kilenc év alatt négyszázhatvannyolc vasárnap van.

A színlelés

Éva két éve elkezdett vasárnap esténként előbb lefeküdni, mint Imre.

És úgy tenni, mintha aludna.

Ez a lavina ötödik lépcsője: az ellenintézkedés. Nem veszekedés, nem vád, nem távozás.

Csak egy ember, aki hetente egyszer alvást színlel a saját ágyában, a saját házában, huszonkét év után.

Imre ezt észrevette.

És úgy döntött, hogy Éva fáradt.

Mert ez volt a kényelmesebb magyarázat, és mert huszonkét év alatt még soha nem kellett másikat keresnie.

A februári este

Tavaly februárban, egy vasárnap, 22:14-kor Éva küldött egy üzenetet a másik szobából.

> „Le kell ülnünk beszélni.”

Imre két perc múlva válaszolt:

> „Most megy a híradó.”

Éva ugyanabban a percben:

> „Tudom.”

A híradó után leültek.

Éva elmondta, hogy húsz éve nem érzett semmit a vasárnap estéken, és hogy végig az ellenkezőjét játszotta.

Imre huszonnégy évig élt együtt egy emberrel, és az első kérdése ez volt:

– Mióta? – Húsz éve. – Pontosan? – Nem tudom pontosan. – Akkor honnan tudod, hogy húsz? – Onnan, hogy a harmadik évtől kezdve emlékszem rá, hogy számolom. – Mit számolsz? – Hogy mennyi van még hátra a híradóból.

Imre felállt, és kiment a konyhába.

Nem kiabált. Nem vágott ajtót.

Kinyitotta a laptopot.

A huszonnégy oldal

A következő hetekben Imre összegyűjtött tizenegy év vasárnapjait.

Kinyomtatott huszonnégy oldalnyi televíziós műsorújságot, és sárga kiemelővel bejelölte a híradók kezdési időpontjait.

Tizenegy évnyi vasárnap fér el huszonnégy oldalon.

Ezt érdemes elolvasni még egyszer.

Nem azért gyűjtött adatot, mert az segített volna. Azért gyűjtött adatot, mert az volt az egyetlen dolog, amit tudott csinálni.

Van, aki sír. Van, aki iszik. Van, aki elutazik.

És van, aki kimutatást készít.

A fájdalom sokszor egyszerűen csak abban a formában jelenik meg, amit az ember a munkahelyén megtanult.

A két szoba

Éva a bejelentés után is leült minden vasárnap a híradóhoz. Ugyanabba a fotelbe.

Imre azóta a konyhában nézte.

Ugyanaz az adás, két helyiség, tizennégy méter távolság, két hangszóró fél másodperc csúszással.

A gyerekek ezt hívták úgy, hogy „a sztereó”.

Ők legalább vicceltek rajta.

A kereset

Áprilisban Imre bontókeresetet nyújtott be.

A keresetlevélhez csatolta a huszonnégy oldalt.

Az ügyvédje állítólag megkérdezte, hogy biztos-e.

Imre azt felelte, hogy ez a bizonyíték.

Az ügyvédje azt felelte, hogy mire.

Erre nem volt válasz.