A családi fotóalbum

Az első mondat, amit senki nem jegyzett meg

2003 nyara, balatoni nyaralás, első közös digitális fényképezőgép.

Mariann beállította a gyerekeket a stégre, aztán hátraszólt.

– Gyere, állj oda te is. – Akkor ki fotóz? – Kérünk meg valakit. – Idegen kezébe nem adom.

Ez elsőre még nem tűnt világnézeti különbségnek.

A visszatérő apróság

Onnantól minden alkalommal ugyanez volt. Ballagás, keresztelő, karácsony, első hó.

László nem szeretett szerepelni. Ez nem titok volt, hanem tulajdonság. Nem tetszett neki, ahogy a saját arca kinéz egy képen, és ezt húsz éven át nem mondta ki, mert nevetségesnek érezte.

Ehelyett fényképezett.

Mariann pedig húsz éven át azt hitte, ez kényelem.

A passzív-agresszív válasz

Mariann ekkoriban kezdte el a mondatot, amiről nem tudta, hogy fegyver.

– Laci, majd te úgyis mögötte leszel.

Nevetve mondta. Az első ötven alkalommal tényleg vicc volt.

Az ötvenegyedik alkalommal László letette a gépet, és inkább kiment cigarettázni.

Nem szólt semmit. Ez a rész fontos.

A szabályalkotás

2011-ben Mariann rendszert vezetett be.

Mappastruktúra: ÉV / HÓNAP / ESEMÉNY. Ehhez egy táblázat, amelyben nyilvántartotta, mit rendezett már át. A táblázat neve: FOTO_RENDSZER.xlsx.

László nem használta. Neki már volt rendszere: a gép dátum szerint pakolta a fájlokat, és ő pontosan tudta, mikor mi történt.

Két archívum jött létre ugyanabból az életből.

Ekkor még ugyanazon a merevlemezen.

Az ellenintézkedés

2014-ben Mariann rendezés közben duplikátumokat törölt. Ez ésszerű volt. Egy nyaralásról nem kell hetvenhárom kép.

Csakhogy a „duplikátum” nála azt jelentette: majdnem ugyanaz. Lászlónál azt jelentette: bájtra azonos.

Az elveszett hetven kép között ott volt az a sorozat, amelyen Bence először engedte el a bicikli kormányát.

– Nem hiányzik. Megvan ugyanaz. – Nem ugyanaz. Azon még fogja. Ezen már nem. – Mariann, ez hét kép ugyanarról. – Ez hét másodperc az életéből.

Ettől kezdve László a saját telefonjáról nem töltött fel a közös felhőbe.

A megtorlás

2016 karácsonyára Mariann fotókönyvet készíttetett. Százhúsz oldal, keménytábla, huszonnyolcezer forint. Az egész család sírt tőle.

Aztán Dorka, a lányuk, végiglapozta még egyszer.

– Anya. Apa hol van?

Mariann visszalapozott. László hét képen szerepelt. Háromon félig.

Nem bosszúból. Egyszerűen nem volt miből válogatni.

Ez volt az a pillanat, amikor a történet átment a másik oldalra: onnantól már nem az volt a kérdés, ki fotózik, hanem hogy huszonnégy évből ki maradt ki.

A digitális eszkaláció

2018-ban László külön felhőt nyitott, és átmásolta a teljes anyagot.

2019-ben Mariann megnövelte a közös tárhelyet, és megváltoztatta a jelszót, mert „úgyis csak én használom”.

László ezt hat hónappal később vette észre. Nem szólt. Megvette a harmadik merevlemezt.

A fájlnevek ekkoriban így néztek ki:

FOTOK_RENDEZETT FOTOK_RENDEZETT_2 FOTOK_RENDEZETT_2_VEGLEGES FOTOK_EREDETI_NE_NYULJ_HOZZA

A házasság ekkor már gyakorlatilag megszűnt.

Az archívum azonban tovább nőtt.

A kommunikáció összeomlása

2020-ra a fotó lett az a téma, amiről nem lehetett beszélni. Nem azért, mert veszekedtek rajta. Azért, mert mindketten tudták, hogy nem a fotóról van szó.

A jogi konfliktus

A bontás egyébként rendben ment. A lakást fél év alatt rendezték. Az autót két hét alatt. A nyugdíjpénztárt egy telefonhívással.

Aztán az ügyvéd feltette a kérdést: és a fotókkal mi legyen?

Csend.

Mariann azt mondta: másoljuk le mindkettőnknek. László azt mondta: jó.

Aztán mégis mindketten megkérdezték, ki csinálja meg.

Öt éve várnak a válaszra.