A torta

1993 ősze — a videókazetta

Gábor unokatestvére, Laci, 1988-ban ment ki Chicagóba. 1992-ben megnősült, és a lakodalomról küldött haza egy VHS-kazettát.

A kazetta három hónapig utazott, aztán két hétig ment körbe a családban.

A hetvenkettedik percnél Laci a menyasszonya arcába nyomott egy szelet tortát.

Gábor négyszer tekerte vissza.

Négyszer nevetett rajta.

Nóra egyszer sem.

– Ezt miért csinálja? – Mert vicces. – Nekem nem vicces. – Amerikában ez vicces. – Mi nem Amerikában lakunk. – Nóri. – Ha ezt velem megcsinálod, én elmegyek. – Dehogy mész el. – De. Elmegyek.

Gábor ekkor még nevetett.

Ez fontos.

A konfliktusok elején az emberek gyakran nevetnek.

1993 tele — 1994 tavasza: a visszatérő tétel

Ettől kezdve a torta minden egyes alkalommal előjött, amikor esküvőről esett szó.

Fodrásznál. Anyakönyvvezetőnél. Az étterem előlegének befizetésekor. A meghívók összehajtogatása közben. Két külön alkalommal a buszmegállóban.

Nóra később azt mondta, nem tudja, hányszor mondta el.

Százhúszszor? Kétszázszor? Annyiszor, hogy már ő maga is unta.

Ez a lényeg: egy idő után már ő is szégyellte, hogy még mindig mondja.

De továbbra is mondta.

Mert nem hitte el, hogy meg fogja csinálni.

1994 tavasza — a passzív-agresszív fordulat

Gábor ekkor követte el az első valódi hibát.

Nem azt, hogy megcsinálta. Azt, hogy poénná tette, hogy nem szabad megcsinálnia.

A törzsasztalnál a Kertész presszóban ez lett a bevezetés: „Ja, én nem nyomhatok tortát. Meg van tiltva.”

Nevettek.

Gábor is nevetett.

Nóra nem volt ott, de mindig megtudta.

Egy kisvárosban minden mondat hazaér vacsorára.

április — a szabályalkotás

Nóra ekkor lépett arra a fokra, ahol a magyar konfliktusok többsége eldől: írásba adta.

Volt egy A5-ös spirálfüzete. „ESKÜVŐ” felirattal, a boltból.

A tizennegyedik pont így szólt:

> 14. Tortavágás — közösen, két kézzel a lapáton. TORTA AZ ARCBA NEM. Megbeszélve.

A „NEM” háromszor volt aláhúzva.

Aztán szólt a ceremóniamesternek.

Aztán szólt a videósnak.

A videós — egy Berkes nevű ember, aki abban az évben negyvenegy lakodalmat vett fel — azt mondta, hogy jó, ő majd elveszi a kamerát.

Ez a mondat később bizonyíték lett.

május eleje — az ellenintézkedés

A tanú, Feri, ekkor tette azt, amit a magyar tanúk a történelem során többször tettek már, mint amennyit valaha beismernek.

Fogadást szervezett.

Ötszáz forintos tétekkel, egy kockás füzetlapon, a Kertész presszóban.

Kilencen fogadtak arra, hogy Gábor megcsinálja. Négyen arra, hogy nem.

Gábor tudott a fogadásról.

Gábor nem tett rá.

Ez a legszomorúbb részlet az egész aktában: még ő maga sem mert magára fogadni.

május 20. — a legénybúcsú

Hajnali kettőkor, a Kertész presszó előtti járdaszegélyen Feri megkérdezte, hogy mi lesz.

Gábor azt mondta: nem csinálom meg.

Feri azt mondta: persze.

Gábor azt mondta: tényleg nem.

Feri azt mondta: persze.

Tizenkilenc óra múlva Feri nyerte a fogadást, és azóta sem költötte el a pénzt.

május 21., szombat — a nap

Az anyakönyvvezető 15:00-kor. A templom 16:30-kor. Az étterem 18:00-kor.

Száznegyven vendég. Négy hosszú asztal U alakban. Egy zenekar, amely azon az estén hétszer játszotta el ugyanazt a csárdást.

21:38-kor betolták a tortát.

Háromemeletes, fehér, ehető gyöngyökkel. Egy kecskeméti cukrászdában készült, és Nóra édesanyja fizette ki készpénzben, öt hete előre.

Gábor jobb kezében a lapát. Nóra bal keze a lapát nyelén.

Ez volt az utolsó közös mozdulatuk.

Levágták az első szeletet. Tapsoltak. Villant a vaku.

Aztán Gábor a szeletet átvette a bal kezébe.

Ezt a mozdulatot Berkes videóján kilenc képkockán át lehet követni.

Kilenc képkocka. Nagyjából harminchat század másodperc.

Ennyi idő alatt dőlt el minden.

21:39 — a jelenet

A terem először nevetett.

Ez természetes. Százharmincnyolc ember azt látta, hogy egy vőlegény tortát nyom a menyasszonya arcába egy lakodalomban.

Ez a világ egyik legrégebbi képe.

A nevetés körülbelül négy másodpercig tartott.

Utána következett az, amit a videón hallani lehet: ahogy a nevetés nem elhal, hanem abbamarad.

Mert Nóra nem törölte meg az arcát.

Nem nevetett vissza, nem sikított, nem ütötte meg.

Állt.

Aztán letette a lapátot az asztalra — nem lecsapta, letette —, végigment a terem hosszában, kivette a kabátját a ruhatárból, és kiment.

Menyasszonyi ruhában, májusban, negyed tízkor.

21:41 — a folyosón

– Nóri, várj. – Nem várok. – Ez vicc volt. – Százszor mondtam. – Épp azért volt vicces.

Ez a mondat a gyűjtemény legőszintébb mondata.

Gábor nem hazudott vele. Nem is védekezett.

Elmondta a színtiszta igazságot: a poén nem a torta volt. A poén a tiltás volt.

Nóra ezt azonnal megértette.

Ezért nem ment vissza.

21:41 után — a lakodalom

És most jön az, amiről ritkán beszélünk.

A lakodalom folytatódott.

Még körülbelül másfél órán át.

Mert a zenekar ki volt fizetve, a vacsora ki volt fizetve, a vendégek egy része messziről jött, és mert száznegyven ember egyszerűen nem tudta, hogy mit kell ilyenkor csinálni.

A menyasszonytánc elmaradt.

A tortát felszeletelték, és nagy része elfogyott.

Ez az a részlet, amit senki nem szeret elmesélni.

május 22., vasárnap reggel

Nóra a szüleinél aludt. A ruha a fürdőszoba ajtaján lógott.

Hétfőn reggel nyolckor bement egy kecskeméti ügyvédhez.

– És mi a válóok? – Tortát nyomott az arcomba. – Az nem válóok. – Százhúszszor kértem, hogy ne. – Az sem válóok. – Akkor mi a válóok? – Az, hogy nem akar vele élni. – Az van.

Az ügyvéd ekkor tette le a tollat, és mondott egy mondatot, amit Nóra a mai napig szó szerint idéz:

„Akkor ezt így fogjuk leírni. Röviden.”